„A kézilabda oktatása kisiskolás korban.” (2011)
A módszer, amelynek ismeretében az anyag összeállt, alkalmazható az általános iskola alsó tagozatán a testnevelés órán, hiszen az akkori érvényben lévő testnevelés-tanmenetre épült. Azonban ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy más szervezeti kereten belül (diák sportköri foglalkozásokon, vagy sportegyesületi edzéseken) ne lehessen megvalósítani ezt az elképzelést.
Képzeljük csak el, hogy egyszerűen azért járnak edzésre a gyerekek, mert élvezik, amit csinálnak, mert ez jó érzéssel tölti el őket. Ha viszont a gyerekben az tudatosul, hogy valamit kötelezően végre kell hajtania, az első adandó alkalommal, amikor lehetőséget lát valami érdekesebb, játékosabb elfoglaltságra szert tenni, eltávolodik. Nos én is jól tudom, hogy itt egy paradoxont kell áthidalni, ami nagyon megnehezíti az általam kezdeményezett szemléletváltást. A játékon belül mindig van győztes és vesztes. Hogyan lehet mindkét elvárásnak eleget tenni? Egyszerre legyek jó pedagógus és jó szakember is? Egy időben legyek képes nevelőmunkát ellátni, ugyanakkor terelgessem a kiugró tehetségeket a versenysport irányába? Hiszen kézilabdázni csak csapatban lehet, ráadásul az egyik csapattal szemben. Természetesen van egy kivédhetetlen színtere a csapatok közötti versengésnek, maga a mérkőzés, ahol általában mindig nyer valaki. Ahol a csapatok egymással versenyeznek, ott óhatatlan, hogy a csapaton belül ne legyen szintén versenyhelyzet a gyerekek között. Sajnos azt tapasztalom, hogy sok kollégát még ma is elkap a győzni akarás mámora és elfelejti a lényeget, amiért a szülők szívesen hozzák kézilabdázni gyermeküket. Ez pedig a csapathoz való tartozás és a korai jó közösségi szellem kialakíthatóságának remek lehetősége. Minden szülő reménykedik abban, hogy gyermeke megkapja az elegendő terhelést és a megfelelő odafigyelést az edzőtől. Éppen ezért ne akarjunk idő előtt szelektálni és kiválasztani vagy még rosszabb esetben menedzselni gyerekeket a többiekkel szemben. Hiba lenne, ha a versenyzés szelleme csak kevesek sajátja lehetne egy adott közösségen belül. – Zsiga Gyula szerző
„A kézilabda oktatása kisiskolás korban.” (2011)
A módszer, amelynek ismeretében az anyag összeállt, alkalmazható az általános iskola alsó tagozatán a testnevelés órán, hiszen az akkori érvényben lévő testnevelés-tanmenetre épült. Azonban ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy más szervezeti kereten belül (diák sportköri foglalkozásokon, vagy sportegyesületi edzéseken) ne lehessen megvalósítani ezt az elképzelést.
Képzeljük csak el, hogy egyszerűen azért járnak edzésre a gyerekek, mert élvezik, amit csinálnak, mert ez jó érzéssel tölti el őket. Ha viszont a gyerekben az tudatosul, hogy valamit kötelezően végre kell hajtania, az első adandó alkalommal, amikor lehetőséget lát valami érdekesebb, játékosabb elfoglaltságra szert tenni, eltávolodik. Nos én is jól tudom, hogy itt egy paradoxont kell áthidalni, ami nagyon megnehezíti az általam kezdeményezett szemléletváltást. A játékon belül mindig van győztes és vesztes. Hogyan lehet mindkét elvárásnak eleget tenni? Egyszerre legyek jó pedagógus és jó szakember is? Egy időben legyek képes nevelőmunkát ellátni, ugyanakkor terelgessem a kiugró tehetségeket a versenysport irányába? Hiszen kézilabdázni csak csapatban lehet, ráadásul az egyik csapattal szemben. Természetesen van egy kivédhetetlen színtere a csapatok közötti versengésnek, maga a mérkőzés, ahol általában mindig nyer valaki. Ahol a csapatok egymással versenyeznek, ott óhatatlan, hogy a csapaton belül ne legyen szintén versenyhelyzet a gyerekek között. Sajnos azt tapasztalom, hogy sok kollégát még ma is elkap a győzni akarás mámora és elfelejti a lényeget, amiért a szülők szívesen hozzák kézilabdázni gyermeküket. Ez pedig a csapathoz való tartozás és a korai jó közösségi szellem kialakíthatóságának remek lehetősége. Minden szülő reménykedik abban, hogy gyermeke megkapja az elegendő terhelést és a megfelelő odafigyelést az edzőtől. Éppen ezért ne akarjunk idő előtt szelektálni és kiválasztani vagy még rosszabb esetben menedzselni gyerekeket a többiekkel szemben. Hiba lenne, ha a versenyzés szelleme csak kevesek sajátja lehetne egy adott közösségen belül. – Zsiga Gyula szerző
